Király-ságunk mindennapjai

Adri ma különösen nyűgös volt, ezért kora délután úgy döntöttünk az apukájával, hogy elmegyünk a Duna-partra sétálni. Úgyhogy felkerekedtünk és meg sem álltunk Papszigetig. Ez a sziget Szentendre mellett van, egy nagyon szép, kedves kis hely. Adrinak is tetszett, mert a friss levegőn megnyugodott és el is aludt. Kellemes délutánt töltöttünk hármasban. Képek a Linkblogban.

Apuval egy ágon, egy szép hosszú ágon, fel-le...

Adri talált magának egy új barátot a pelus mellé, ami nem más, mint a kanál készletünk egyik becses darabja: kiskanál. E tárggyal már közelebbi ismeretségbe került néhányszor eddigi rövid élete alatt, amikor például Espumisan cseppeket adtunk neki pocakfájás ellen. Ma azonban döntő elhatározásra jutottam, aminek egyenes következménye lett a fenti barátság kibontakozása. Történt ugyanis, hogy ki tudja már hanyadik nekifutásra, nekivágtunk a játékboltok és bevásárlóközpontok rengetegének, hogy végre megtaláljuk a megfeleő rágókát a kicsinek, ami enyhítheti a "mindent a számba tömködök ami a kezem ügyébe kerül" görcsös igyekezetét Adrinál. Ugyanis már nagyon bosszant, hogy - bár egyre több játéka van a kicsinek - hiába próbálkozunk újabb és újabb csoda csörgők és rágókák kipróbálásával, Adri igazán csak a hold és felhő játékát megszerezve és a szájába tömködve nyugszik meg. Ez nem is lenne nagy baj, csakhogy ezek bolyhos anyagból készültek, és nagyon félek, nehogy megfulladjon tőlük. Szóval, nekivágtunk az újabb túrának. Nincsenek nagy igényeink, ugyanis amit elképzeltünk az nem más, mint egy olyan tárgy, ami: masszírozza a kicsi ínyét, műanyag, ami természetesen nem tartalmaz mérgező anyagokat, könnyen meg tudja fogni az apró kezével, könnyű, nem tud vele magában kárt okozni, és könnyedén befér a csöpp szájába. Nos, sajnos megint sikertelen volt próbálkozásunk, ugyanis a fenti kitételeknek egyáltalán nem, vagy csak részben megfelelő rágókákat találtunk, és mivel ami részben jó, az gyakorlatilag nem jó, így szomorúan tértünk haza. Adrit elhoztuk a nagyitól, majd itthon a játszószőnyegére tettük, hogy játszon egy kicsit. Persze, ő jó szokásának megfelelően azonnal a felhő és a hold után nyúlt, amit leszakítva nagy lelkesedéssel tömködött a szájába. Na ekkor elégeltem meg a dolgot, és a kanálra pillantva jött az ötlet: ez elég kicsi, könnyen megfogható, könnyű, mivel le van kerekítve nem tud magában kárt tenni vele, könnyedén befér a szájába, és bár nem műanyag, hanem fém, de pont ezért kicsit hideg is, tehát még hűti is az ínyét. És ami a legfontosabb: Adrinak is tetszett. Úgyhogy végre megnyugodtam: ez a probléma is megoldódott! Képek a Linkblogban.

A legújabb baráttal

Ma voltunk ultrahang vizsgálaton Adrival a lába miatt! Az egész egy kész tortúra volt, de lányunk becsületére válljon: egy mukkanás sem volt, semmi hiszti, ami Adrinál meglepő mert a "foglalkozz velem különben hisztizek" nála alapbeállítás. Szóval reggel 10-re kaptunk időpontot. Becsülettel le is mentünk a rendelőbe 9 óra 50-re. Rengetegen voltak, de nem izgultam: nekünk időpontunk van. Bejelentkeztem a kartonozóba, ahol már kezdtem gyanakodni: valami hiba csúszott a rendszerbe, ugyanis sorszámot kaptunk. Ezek után leültünk és vártunk. Fel sem merült bennem, hogy az ultrahangos ablaknál is jelentkezzünk, mert kedden előttem írták be Adrit vizsgálatra, tehát arra gondoltam, egy 16 hetes babával nem fognak minket várakoztatni a sok beteg ember között. De mekkorát tévedtem!! Negyed 11-kor még semmi. Ekkor Laci elhatározásra jutott: ő bizony udvariasan rákérdez a nővérkénél, mikor következünk mi. És itt jött a meglepetés! Valószínűleg láthatatlan tintával írták ki Adrit a vizsgálatra, ugyanis a mai napra nem volt előjegyezve ilyen néven páciens. Majd pár perces tanakodás, és fejcsóválás után, hogy most akkor mégis mi legyen, ugyanis a beutalón ott volt a mai nap és az időpont, azt mondták, biztos protekciós időpontunk van. Biztos. De azért mi megvárnánk a vizsgálatot - mondtuk, mire udvariasan megkértek minket, hogy menjünk sétálni, mert sokan vannak és őket be kell hívniuk, és jöjjünk vissza 11-re. Nos, hogy mire gondoltunk, azt most nem részletezem, a vizsgálatot el kellett végezni, ezért elmentünk sétálni. Adri továbbra is mosolygott, rágta a pelust, majd az ujjait és csurgatta a nyálát, úgyhogy arra gondoltunk, amíg a kicsi ilyen jól tűri a megpróbáltatásokat, mi sem idegeskedünk. Sétáltunk egy nagyot. Lányunk továbbra sem hisztizett, sőt: egy szót sem szólt, csak mosolygott. Nem is értettük mi történhetett. Végül 11-re visszaértünk, be is hívtak minket és 2 perc alatt megállapították, hogy minden rendben: sem angolkór, sem ficam, sem egyéb rendellenesség. Nem tudni miért kötött a csípője Adrinak, tornáztassuk és nem lesz semmi gond. Nagy kő esett le a szívemről, féltettem a picurt, nem szerettem volna semmi fájdalomnak kitenni. Miután végeztünk az ultrahanggal, átmentünk az ortopédiára, ahol abban maradtunk a doktor nénivel, hogy két hónap múlva kontroll, de egyébként ne aggódjunk, minden rendben. Ezek után boldogan indultunk volna haza, csakhogy ahogy  kiléptünk az ajtón, Adrinál eltört a mécses, és hazáig ordított, gondolom elege lett a sok herce-hurcából. Most azonban nem voltam mérges, hogy megint hisztizik, inkább hálás, hogy olyan jó volt órákon át. És boldog, hogy mindent rendben találtak!

Fürdés közben

Kicsi lányunk ma megint kitett magáért! Történt ugyanis, hogy az az őrült ötletem támadt este fél hatkor, hogy megvacsorázom. Ez az étkezés eddig nem okozott fennakadást az egyébként csöppet sem egyhangú mindennapjainkban, hiszen ugyanolyan rituálé volt mint az egyébként gyakran kimaradó reggeli, vagy a siettében elfogyasztott ebéd. Csakhogy ma valami történt! Adri - gondolom megérezve a sajt, a párizsi és a semmivel össze nem téveszthető piritós illatát - miután a tálcámmal letelepedtem mellé, gondolván, mégse legyen egyedül, érdeklődve fordult felém, majd miután bemérte, honnan szállnak felé az illatok, hol a tálcámat, hol engem nézett! Aztán, miután rájött, hogy ez semmi reakciót nem vált ki belőlem, továbbra is meredten engem illetve az előttem heverő finomságokat nézve, elkezdte csurgatni a nyálát, majd, hogy biztosra menjen: cuppogott és csámcsogott. Ez volt az a pillanat, amikor nem bírtam tovább: egész nap nem sokat ettem, és úgy örültem, hogy végre nyugi van, és én is némi étekhez jutok, de NEM! Csak arra tudok gondolni, kicsi lányom milyen figyelmes, hogy vigyáz anyukája alakjára és egészségére, hogy ne egyen öt óra után. Mert ő persze ötkor evett, tehát nem lehetett éhes. Vagy mégis? Mindenestre a maradék vacsorámat összepakoltam miközben arra gondoltam: szegény lányom éhezik, éhen akar halni, én pedig csak magamra gondolok. Bűntudattól gyötörve visszaballagtam hozzá és mi fogad? Adri mosolyogva néz rám, kacsint, és boldogan fordul a játszószőnyegéről lelógó játékok felé. Nos, ezt már nem is kommentálom!

Régi szép idők, amikor még nem az én vacsimra fájt a foga...

Tegnap voltunk Adrival az ortopédián, kontroll vizsgálaton. Sajnos az eredmény: nagyon kötött a jobb csípője. Ezért holnap megyünk ultrahang vizsgálatra, hogy kizárják a fejlődési rendellenességet. Remélem nem lesz semmi gond. Nagyon szomorú vagyok, és nem értem, hogy történhetett, mert minden nap tornáztatom a lábát, születése óta, ugyanis a kórházból úgy engedtek ki minket, hogy figyeljek a csípőjére. És ennek ellenére? Hát majd meglátjuk holnap, mit mond az orvos.

Egyébként királylányunk nagyon jól érzi magát. sokat mosolyog és "beszélget" velünk, két napja pedig, ha bohóckodunk vele, akkor kacag, olyan igazi baba kacagással. Ezt a hangot nagyon szeretjük az apukájával, úgyhogy igyekszünk minél többet kicsalni belőle! Képek hamarosan!

Adri mostanában képtelen felfogni, hogy még nagyon korai, hogy felüljön. Mindegy, hogy a hátán fekszik, vagy az ölünkben van, minden áron fel akar ülni. Ahogy nyújtjuk felé az ujjunkat, elkapja és már ülne is föl. Ezért néha eleget teszek a kérésének, és segítek neki. Amikor pedig ül, kihúzza magát, és forgatja a fejét jobbra-balra, nézelődik, majd eldől, mint egy krumplis zsák. Kíváncsi vagyok, hová vezet mindez.

A másik érdekes dolog, amit tegnap óta csinál: pelenkázás közben megfogja a lábait, és húzza maga felé. Ezért már szinte nem is kell tartanom a lábait, amíg tisztába teszem, ugyanis ő segít nekem. Ennek igazán örülök, mert megkönnyíti az egész procedúrát! :)

Így ül Adri

A bejegyzés címe azt az illúziót keltheti, hogy most egy Ezeregy éjszaka meséire emlékeztető elbeszélés következik, de aki erre számít, csalódni fog! Ugyanis nincs itt másról szó, csak Adri újabb kedvenceiről, név szerint: a csodaszép repülő függönyről és a sötét árnyékról. Történt ugyanis, hogy reggel - bár normális körülmények között a reggel 6 óra inkább hajnalként értelmezendő - Adri unatkozni kezdett pelenkázás közben, és oldalra pillantva azt vette észre, hogy az egyébként mozdulatlan függöny, vad táncba kezdett attól, hogy apu kereszthuzatot csinált, hogy kiszellőztesse az éjszakai álom-illatot. Ez a meglepő dolog szerencsére elterelte a gondolatait arról, hogy korog a pocija, és különben is még félálomban van, és ne abajgassuk felesleges pelenkázással, sőt, még ordítani is elfelejtett!!! Ennek örömére sikerült gyorsan bepelenkáznom és már jöhetett is a reggeli, vagy inkább "hajnali"?

Délután pedig jött az árnyék. Kihasználva a fényviszonyoknak ezt a csodás ajándékát, az árnyékot, ismét sikerült a pelenkázást rövidre zárni. Az történt ugyanis, hogy a napfény, betolakodva családi fészkünkbe, árnyékot vetett a plafonon, ez pedig ismételten csodálkozást váltott ki Adriból és elfelejtett forgolódni, csapkodni. Lehet, hogy holnap este bevetem a gyetyafényt, ki tudja, hátha segít lefoglalni a picit amíg eljutunk a fürdetés és pelenkázás, valamint az öltöztetés rituáléjának a végére.

Köszönöm a segítséget nektek, kedves árnyék és repülő függöny!

Adri legújabb elfoglaltsága: hány ujja fér bele a szájába. Előszőr mindig a mutató ujját kezdi "rágcsálni", majd a középső ujja következik, utána pedig a gyűrűs. Miután pedig biztos lesz abban, hogy három kicsi ujja jó helyen van, hirtelen felindulásból az egész öklét préseli a csöpp kis szájába. Az eredménytől sokszor nincs elragadtatva, mert a szája még mindig kisebb, mint az ökle, ezért máris egy kudarcélménnyel gazdagodik, amit viszont szomorú sírás követ. De szerencsére sokáig nem pityereg, hanem mint egy igazi harcos, újra kezdi a próbálkozást: mutató ujj, középső ujj, gyűrűs ujj, kisököl, csalódás, hiszti... de csak azért is! 

Adri mostanában egyre többet próbál felülni. Erre utaló kísérletei már voltak eddig is, de az elmúlt napokban egyre gyakrabban emeli a a törzsét és a lábait egyszerre, ezért kipróbáltam, hogy mit kezd a helyzettel: segítek neki felülni. Úgyhogy nyújtottam neki a két mutató ujjamat, amit azonnal megfogott, majd elkezdtem felhúzni. A fejét nagyon stabilan tartja, és ő maga húzta magát ülő helyzetbe. Szerencsére azonban hamar rájött: ehhez ő még kicsi, viszont büszke vagyok rá, hogy feszegti képességeinek határát! 

A pelustól sosem szakad el

Adri napról napra egyre többet fejlődik! Mostanában kicsit elhanyagoltam a blogunk írását, de csak azért, mert királylányunk állandó figyelmet követel magának, és mire este elaltatom, én is nagyon fáradt vagyok. Ilyenkor csak ülök az ágyon és azon merengek hogyan is éltünk 14 héttel ezelőttig: nyugodt nappalok, csendes éjszakák, volt időm hajat mosni, hosszan fürdeni, mindig tisztaság volt a lakásban, nem volt mosatlan edény a mosogatóban...De azért a panaszkodás mellett el kell ismernem: semmire sem cserélném el a mostani helyzetet. Bár manapság már én sem ismerek magamra: a tükörből egy lestrapált, csapzott, mindig karikás szemű anyának csúfolt nőci néz vissza rám, de amikor meghallom azt az édes baba beszédet, elfelejtem, hogy valaha jól fésült is voltam, nem töprengek, hanem megyek játszani, hogy órákra én is újra gyerek legyek, nem pedig anya, sem feleség, hanem egy nagy gyerek, aki örömmel tanítgatja a pici gyereket. Bár Adrit nem is nagyon kell tanítgatni! Egyre több dologra eszmél rá, élvezi a körülötte forgolódó emberek látványát, és tetszésének hangot is ad! Nagyon sokat mosolyog, és úgy tűnik nagyon élvezi a hangját, mert hatalmasakat sikongat és utána jókat mosolyog. Egyébként ezzel együtt egyre hangosabb is: sokat "beszélgetünk", sokszor olyan furcsa torokhangokat ad, mintha gurgulázna, de előfordul, hogy megállás nélkül csak "ööö", "eee", "heő" és ehhez hasonló hangok jönnek ki belőle. Ilyenkor jókat nevetek rajta és megpróbálom ugyan ezeket a hangokat én is kiadni, hogy így beszélgessünk. Ezeket a próbálkozásaimat persze ő elnéző mosollyal nyugtázza, mintha én nem is érteném igazán, mi is rejlik ezeknek az édes próbálkozásoknak a hátterében.

Beszélgetéseink azonban mostanában kicsit rövidebbek lettek, ugyanis kicsi lányunk egyre inkább felfedezi a mozgás örömét, és inkább az köti le, hogyan tud hasról, minél gyorsabban a hátára fordulni, majd vissza az oldalára. Ettől pedig -amellet, hogy nagyon büszke vagyok rá - én leszek inkább ideges, mert egyfolytában azt figyelem, hogy nehogy leessen a nagyágyról nagy igyekezetében. Ráadásul tegnap óta a pelenkázás is kicsit lassabban megy, mert Adri a pelus asztalon is forog jobbra-balra, nehéz egy helyben tartani. De igazán nem bánom, örülök, hogy ilyen eleven, csak már látom magam fél év múlva, amikor mászni fog! Attól tartok én is vele együtt fogok mászni, nehogy valahova beverje magát. És mi lesz, ha már járni fog???

Egyébként amikor sikerül rábírnom, hogy kicsit maradjon hason, akkor a buksiját emelgeti egyre magasabbra. Már nem csak fekve fordítja jobbra és balra a fejét, hanem ha felemeli, akkor is fordul a hangok irányába. És amikor felfedezi a hang forrását: mosolyog.

Azonban igazi dühöngéseket is be tud mutatni! Sokat játszik a játszószőnyegén, amiről lelógnak különböző tárgyak! Ezeket előszeretettel próbálja mindig letépni, több-kevesebb sikerrel, megy is neki. De amikor nem sikerül!!!! Ilyenkor dührohamot kap és elkezd üvölteni, mintha akkor magától leszakadnának a játékok. Hiába magyarázom, hogy nem sikerülhet minden elsőre - érdekes, hogy hasonlít ebben rám :) - nem is érdekli, ő rögtön, azonnal követeli magának próbálkozásainak eredményét: a leszakított játékot. Csakhogy a dühödt kapálózástól, nem tudja megfogni a kiszemelt tárgyat. Ilyenkor jön a csalás: oda viszem a kezébe a játékot, ő pedig örömmel kapaszkodik bele, és másodpercek alatt le is szedi maga mellé. És aztán végre csend lesz a következő sikertelen próbálkozásig.

Szóval így telnek mostanában mindennapjaink!

Adri rohamléptekkel fejlődik! Ma reggel azzal lepett meg minket, hogy a hátán fekve találtunk rá a kiságyban. Ez még nem is lenne olyan meglepő, ha nem hason aludna már legalább 2 hónapja! Hamar sikerült kinyomoznunk mi is történt valójában. Kicsi lányunk nagyon okosan a következőre jött rá: hason fekve maga alá húzza a lábait, felnyomja a popsiját és lendületből oldalra, majd a hátára gurul. Ezt gyakorolta ma egész nap. Jobb és bal oldalról is megy neki a hátára fekvés, vissza még nem annyira, csak oldalra fordul. Szóval úgy tűnik, hamarosan a forgolódás is megoldott dolog lesz pici lányunk számára! Képek hamarosan. 

"Ne mondd azt, hogy öreg asszony vagy! Te egy örök asszony vagy."

                                                                                     (Kodály Zoltán)

Szeptember 23-a oly sok értelmet nyert már az életemben. Harminc évvel ezelőtt ezen a napon láttam meg a napvilágot szüleim nagy örömére, első gyerekként. Hosszú évekig boldogan ünnepeltem, hogy minden évvel egyre öregebb lettem, aztán valami történt. Nekem a születésnapot a nagy oroszkrém torta, a családi ebéd, a mindig dohány illatú, de mindig nagy szeretettel, csak velünk törődő pesti nagypapám, vagyis Papi jelentette. Az ő távozásával valahogy megtört ez az ünneplés, már nem volt akkora jelentősége. Persze a családi ebédek megmaradtak, de a torta és a dohány illat elillant, valami véget ért. Bennem is. És nem mellékesen egy idő óta már az évek múlása sem boldogsággal, hanem valami érthetetlen nyugtalansággal tölt el. Egyre több mindent szeretnék belezsúfolni 24 órába, egy hétbe, egy hónapba, egy évbe. És egyre inkább azt érzem: talán lassítani kellene. Most már értelme is van annak, hogy lassítsak az eddigi tempón, hiszen Adri új irányt adott a mindennapjaimnak. Már nem a munka, nem én, nem a születésnapom, nem a múlt emlékei a fontosak. Anya vagyok, elsősorban édesanya, másodsorban feleség, és csak harmadsorban önmagam. És ez így van rendjén, bár idő kell ahhoz, hogy megtanuljak helyt állni minden poszton, de törekedni fogok rá. Nagy segítség ebben a néha gyötrelmes, sokszor boldog és még többször gyötrelmesen boldog harminc év tapasztalata, ami mögöttem áll! De vajon mi előtt állok még? Talán jobb, ha nem is tudom. Nem firtatom a jövőt: tapasztalatból tudom, hogy a jó és a rossz is megtalál, és bár sokszor úgy érzem, igazságtalan az élet: nem panaszkodom. Mindig van kiút, és a bánat után öröm következik, annak kell jönnie, mert kell az egyensúly! Tehát 30 év mögöttem, de remélem még legalább 50 év előttem!

Szeptember 23-a más miatt is fontos a számomra, számunkra. Két évvel ezelőtt, ezen a napon kötöttem életemet Laci életéhez hivatalosan is. Szép esküvő volt és izgalmas két év. Elég csak az elmúlt évet végig tekinteni! Aki ismer minket, tudja min mentünk keresztül, hogy sokszor hogyan éltük a mindennapokat, de egy percét sem bánom, és azt hiszem Laci sem. Évek óta az egymás iránt érzett szerelem segít át a nehézségeken, bár nekünk is megvoltak a mi kis hullámvölgyeink, hazugság lenne azt állítani minden percben boldogok voltunk. Két keményfejű ember nem is élhet mindig boldogságban. Megvoltak a magunk harcai egymással, de megtanultuk szeretni egymást, megszeretni a másik hibáját és örülni az egymástól kapott boldogságnak, aminek a gyümölcse most csendben szuszog a kiságyában! Hogy Victo Hugo szavaival éljek: " A gyermek a megtestesült öröm közöttünk." Azt hiszem Adritól sokat fogunk tanulni, és ahogy mi neveljük majd őt, ő is nevelni fog minket. Most leginkább türelemre és kitartásra tanít. Mi pedig igyekszünk minden szeretetünkkel bebizonyítani neki: már csak ő a fontos, és csak ő által mi! Így ünnepeltünk együtt, mostmár hárman.

Ma reggel kellett mennünk a következő oltásra. Ez volt a második szuri, amióta Adri itthon van velünk. Az előző tapasztalatok alapján már a hét elején ideges voltam: féltettem a kicsit az újabb csalódástól és fájdalomtól. Olyan jó lenne, ha meg tudnám értetni vele: ez csak ő érte van. Meglepetésemre azonban Adri elég jól tűrte a megpróbáltatásokat. Nyugodtan viselte a méréseket, és az oltás után is csak kicsit sírt. Mire ölbe vettem, már megnyugodott. Nagyon büszkék voltunk rá! És az eredmények: kicsi lányunk 5330gr és 58 cm. Ez azt jelenti, hogy az elmúlt három hónapban 2810 gr hízott, és 7 cm nőtt! Nem semmi! És az újabb mérföldkő a fejlődésében: hanyatt fekve emeli a törzsét, és a lábát. Mintha máris ülni akarna. Ez azonban még korai, de próbálkozik, és ezzel is erősödik. Hasra fektetve pedig nagyon szépen emeli és tartja a buksiját, tolja magát a lábával, mintha mászni szeretne. Csak így tovább kisbabám!

                                       (Ahogy én, az apa, megéltem Adri születését)

A kezdetek

Már talán egy éve megérett bennem a gondolat, hogy apa szeretnék lenni, bár nem igazán tudtam, hogy mivel is jár majd mindez. Szóltam is róla a szerető feleségemnek, hogy mit szólna hozzá, ha lenne egy kisbabánk. Mindez szép és jó, de a további dolgokba nem igazán gondoltam bele, mert szeretek mindent akkor megoldani amikor azt kell.

Elkezdtük a tervezgetést, elmentünk az OGYEI-be, ahol különböző vizsgálatokon mentünk keresztül, mire megállapították, hogy mind a ketten egészségesek vagyunk, és készek a gyerekvállalásra. Én mindenben aktívan helyeseltem a páromnak és segítettem, amiben csak tudtam. Persze még csak tervezgettünk, minden bababoltba benéztünk, álmodoztunk, mert kézzel fogható tény még nem volt, hogy a kicsiny családunk gyarapodik, de mindennek eljön az ideje.

Kellemes őszi nap volt, és mint legtöbbször, most is mentem a párom elé a munkahelyére, hogy együtt menjünk haza.  Jött is kicsit sírós szemmel. Persze én azt hittem: megint a munkahelyén történt valami, de nem. Pityergősen mutatta a tesztet: 2 db csík volt rajta. Hirtelen boldogság, kétely, aggodalom és kíváncsiság fogott el, de aztán a boldogságtól könnyfátyolos szemmel átöleltem a kicsimet és hagytam, hagy sírjon a vállamon. Ezek után kedvesem még jó pár tesztet vett, hogy biztos legyen az eredményben. Alig vártuk, hogy elteljen az idő, amikor már az ultrahangon is láthatjuk a kis pocaklakót. Az életünk attól a pillanattól fogva, teljesen a feje tetejére állt. A párom nap, mint nap a netet böngészte, hogy mindent megtudjon a terhesség folyamatáról, és minden információt persze velem is megosztott. Ez egy idő után kicsit sok volt nekem, mert én inkább ösztönösen csinálok dolgokat. Végül eljött a nap, amikor ultrahangra mentünk, hogy megtudjuk mi újság odabent a pocakban. A doki megerősített minket abban, hogy a párom terhes és hogy jelenleg minden rendben van a kicsivel, de azért elküldte a páromat vizsgálatokra és türelemre intett minket. 

Lassan telt az idő, kicsit tehetetlennek éreztem magam, a sérülésem miatt még mindig nem tudtam dolgozni és így nem volt akkora bevételünk sem. Mindezek mellett gyakran eszembe jutott, hogy milyen is lesz, ha lesz egy gyermekünk. Fiam vagy lányom lesz? Persze míg nem tudtuk a nemét én fiút szerettem volna jobban, később úgy voltam vele: mindegy, csak egészséges legyen. Időközben pedig minden megváltozott: a párom nyűgösebb és ingerlékenyebb lett, a munkahelyi bosszúságokat is rajtam töltötte ki, közben minden internetes oldalt elolvasott és persze mindig talált valamit, amin aggódhatott. Én próbáltam nyugtatgatni, de nem nagyon sikerült. Lassan telt a 9 hónap, nagyon lassan. Mindig azt vártuk, hogy menjünk a dokihoz, hogy a felgyülemlett kérdéseket rázúdítsuk. Ő persze mindig türelmesen válaszolt. A pici pocaklakó nagyon nehezen mutatta meg mi is lesz valójában, de csak kiderült, hogy lányos apa leszek. Ekkor már nem számított, hogy lány csak az, hogy egészséges legyen.

Teltek a hónapok és én mindig azt vártam, hátha kontaktust létesít velem a lányom. Egyik nap csörgött a telefonom: a párom volt azzal a hírrel, hogy a kicsi lányom megmozdult. Alig várta, hogy hazajöjjön és én is érezzem a mocorgást. De nem akaródzott a kicsimnek velem is kommunikálni.  Aztán egy hét múlva, amikor feküdtem a párom hasán, egyszer csak hatalmas rúgást kaptam a pocakból, hogy ne nyomjam már. Boldog voltam. Szépen lassan fejlődött a pocakban a kicsi kincsünk. Gyorsan megmutatta mi az, amit nem szeret. Ilyen volt például az ultrahang vizsgálat: nem mutatott semmit magából a kicsink, sőt néha még a gépet is megrugdosta, hogy hagyják már békén.

Múltak a napok. Átestünk egy költözésen, egy lakásfelújításon, én egy munkahelyváltáson, és a párom cége is más helyre költözött. Megvettünk mindent, ami kellett a babának: kiságy, babakocsi, fürdőkád, pelenkázó, stb. Készülődtünk a kicsi érkezésére. Azonban neve még mindig nem volt a kicsinek, mert nem értettünk egyet igazán. Egyik reggel aztán úgy ébredtem, hogy mi lenne, ha Adrienn Dórának hívnánk a kicsit. Elmondtam a páromnak, ő egy kicsit gondolkozott rajta, aztán beleegyezett. Így lett a mi kicsinkből Király Adrienn Dóra.

Már a 35. hétben játunk, amikor problémák jöttek. Kiderült, hogy a párom terhességi toxémiában szenved. Be kellet feküdnie a kórházba.  Az orvosok 5 napig bent tartották, addig én munkahely és a kórház között ingáztam. Feszült voltam, hogy minden rendbe legyen mind a kettőjükkel, de aztán minden helyre jött, jót tett a pihenés nekik. Miután haza mentünk úgy döntöttünk, Timi nem dolgozik már a szülésig, csak pihen és figyel az egészségére.

A szülés

Minden rendben is volt június 18-ig. Akkor a védőnőnk közölte, hogy megint baj van, és azonnal menjünk be a kórházba.  Június 23-ra vártuk Adrit. Beszéltünk a dokinkkal és ő azt mondta, hogy 19-én reggel feküdjön be a párom és akkor mindent megbeszélünk a vizsgálatok után. Nem igazán tudtam aludni az éjszaka, reméltem, nem lesz semmi baj. Minden mozdulatát figyeltem a páromnak. Lassan jött el a reggel. A kórházban a vizsgálatokon kiderült, a mi kis Adrikánk nem fejlődött 3 hete szinte semmit, és a magzatvíz is nagyon kevés volt. A doki azt mondta, Adri előbb fog jönni a tervezett időpontnál. DE MIKOR??? Estig kért időt, hogy mindent mérlegelve megmondja nekünk. Este már nem tudtam aludni, vártam a párom hívását. Kiderült, hogy másnap szülni fogunk, de sajnos császárral. Nagyon feszült voltam, tehetetlennek éreztem magam, mert nem volt befolyásom a dolgok alakulásával kapcsolatban. Sokat gondolkoztam, minden meg van e a kicsinek, vagy mit kellet volna másképp csinálni, de ez már semmit nem számitott, csak az, hogy holnap minden rendbe legyen mind a kettő lánnyal . Ilyen lassan soha nem telt még el este, mint akkor. Az idő ólomlábakon vánszorgott, néha olyan volt mintha megállt volna. Végül csak eljött a reggel és siettem a kórházba. Olyan ideges voltam, hogy ha akkor bármi rossz történik, nem is tudom mit tettem volna. Le kellet mennünk a vajúdó szobába. Ott mindenféle folyadékot kapott a kicsim, de szegény olyan éhes és szomjas volt, és én nem tudtam mit tenni, hogy jobb legyen neki.  13:20- kor betolták a műtőbe a páromat ekkor úgy éreztem, megint lelassult az idő. Csak arra tudtam gondolni, hogy minden rendben lesz velük és komplikáció mentes lesz a műtét.  Míg várakoztam, azon tűnődtem, milyen is lesz majd Adri, mit is kell majd csinálnom vele, ha a kezembe adják. Egyszer csak meghallottam a kicsi sírását! Olyan boldogság fogott el, mint még soha: apuka lettem!  Egy-két perc és hozták is a kicsikémet. Mikor megláttam olyan kicsi volt, mint egy amerikai foci labda, és nagyon be volt csomagolva egy pokrócba. A nővérke nem igen adott időt hogy nézegessem, egyből a kezembe adta én meg bizonytalanul fogtam meg azt a kicsi törékeny csöppséget. Ő meg csak sírt és sírt. Gyorsan megkérdeztem két sírás között a nővérkét, hogy a mamája jól van és nincs semmi baj. Megnyugtattak, hogy igen, de most le kell mérni a kicsit. Abban a pillanatban megkaptam életem első baba kakiját. A nővérek meg csak mosolyogtak rajtam. Persze én meg azt sem tudtam, hogy mit is csináljak, de aztán segítettek. Visszacsomagolták a pokrócba én pedig kivittem a nagyinak is megmutatni a kis tündérkénket. Ezután már hozták is az újdonsült édesanyát, aki sírva kérdezte, tetszik-e a kicsi, én meg könnyeimmel küszködve mondtam neki, hogy olyan szétázott, de nagyon szép. Megcsókoltam és már tolták is fel az intenzív osztályra, a kicsit is elvették. Megnyugodtam, mert tudtam, innen már minden csak rajtunk múlik, és éreztem: nagyon boldogok leszünk hárman!

Egy újabb mérföldkőhöz érkeztünk Adri fejlődésében ma reggel: most először nyúlt a játékai felé, ráadásul egy nagyon tudatos mozdulatsort mutatott be nekünk! Már hetek óta nézegeti a kezeit, gondolom azon tűnődve, hogy mit is kell velük csinálni. Ma reggel végre megtört a jég! Éppen a játszószőnyegén feküdt, én pedig gondoltam egyet és Erikáéktól tegnap kapott játékból kivettem a két kis úszógumit, és ráhúztam a holdra. Vártam, hogy történik-e valami! És igen!! A következőt láttam: Adri hosszasan nézte a rózsaszín és kék úszógumit, majd lassan kinyújtotta a karját, az addig ökölbe szorított kezén az ujjait is kitárta és megfogta a játékot, majd szép lassan lehúzta a holdról az úszógumit, kicsit nézegette, majd eldobta. Alig akartam hinni a szememnek! Ezért még kétszer eljátszottam vele ugyanezt, és ő mind a kétszer levette a holdról az úszógumikat! Délután pedig, miközben a kiságyában feküdt, fölé tettem a játékhidat. Ő pedig, mostmár a mozgássor biztos ismeretében, boldogan nyúlt a játékai felé!

Nagyon büszkék vagyunk rád tündérem!

Leszámítva a hasfájás okozta kellemetlenségeket, mire a második hónapba értünk, kezdtem élvezni, hogy anya vagyok. Örültem, amikor magamhoz ölelhettem a csendben pihegő még mindig apró testet, amit 9 hónapig én tápláltam, akiért annyit aggódtam, és akiért mindent megtennék. Sokáig úgy éreztem, hogy nem érdekli őt, hogy valaki lesi minden mozdulatát, nem élvezi, hogy a karjaimban van, nem érzi, hogy velünk,mellettünk biztonságban van, hiszen sokszor alig tudtam megnyugtatni, amikor csikart a pocija. De türelmesek voltunk, és meglett az eredménye: az első mosoly! Olyan gyönyörű, amikor mosolyog. Olyan hálás vagyok neki minden nyugodt percért, minden mosolyért, amikor csak szótlanul nézem, és próbálom felfogni: ő a miénk! A legjobban az éjszakákat szeretem a mai napig is. Sokszor állok a kiságya felett és hallgatom, ahogy szuszog, nézem az ütemesen fel-le mozgó hátát vagy mellkasát és hosszan magamba szippantom a finom babaillatát. Éjszaka csend van, béke és nyugalom. Másfajta csend ez, mint nappal: titokzatos, és lopott csend, az elcsent pillanatok nyugalma, amikor csak Adri és én létezünk a világban, amikor szavak nélkül beszélek hozzá, és megköszönöm neki, hogy megérkezett hozzánk.

Szerencsésnek mondhatjuk magunkat azt hiszem, mert Adri kéthónaposan már viszonylag átaludta az éjszakát, és miután a doktor nénink is megbizonyosodott arról, hogy a kicsi kezdi összeszedni magát, már nem keltettem fel éjszaka. Amikor ő kelt, akkor etettem, és ez így be is vált. A három óránkénti etetés azonban a mai napig is tart, és szerintem egy darabig még mindig így lesz! Sajnos az 5. héttől az anyatejes etetéseket ki kell egészíteni tápszerrel. Ezért kaptam hideget-meleget a barátainktól, családtól, és sokáig nagyon rosszul éreztem magam miatta. Sokat sírtam azért, hogy nincs elég tejem, mire eljutottam arra a pontra, hogy nem érdekel senki véleménye. Nem vagyok kevesebb azért mert nem tudom anyatejjel etetni a lányomat! Mindent megtettem és megteszek a mai napig is azért, hogy tejet adjak Adrinak, és szerencsére napi 200ml sikerül is biztosítanom neki, de ez nagyon kevés mennyiség, ugyanis királylányunk étvágya hatalmas, naponta 500-550 ml volt kéthónaposan! Szóval tápszer és anyatej. Cserébe sok mosoly, egyre több gügyögés, és beszélgetés az ő tündéri babanyelvén.

A második hónap végén kiderült számomra, hogy, bár egyre magabiztosabbak vagyunk Lacival, van amit soha nem fogok megszokni. Ez pedig az oltás. Reméltem, hogy különösebb probléma nélkül túl leszünk az első oltásán, aminél mi is jelen lehetünk, de nem így történt. Bár, utólag visszagondolva, engem jobban megviselt, mint Adrit. Az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy úgy éreztem: átverjük a picit. Adri aznap reggel igazi kis angyal volt. Mindenkire mosolygott és gagyogott, a doktor nénire is, aki kedvesen visszamosolygott rá, majd kegyetlen hidegvérrel beadta neki a szurit. Adri szeme kikerekedett, majd elvörösödött és valami addig sosem hallott, panaszos sírással adta a tudtunkra, hogy micsoda igazságtalanság történt vele. Én sírva öleltem magamhoz, és kértem, hogy ne haragudjon ránk, ez csak ő érte van, de nem is törődött velem. Végül az apukájánál nyugodott meg, míg én, szintén az ő vállán kisírtam magam. Szörnyű volt, de délutánra megnyugodtam teljesen. Adri is, bár a lába bedagadt és bevörösödött, de a hideg borogatás és a rengeteg puszi, gyógyír volt a fájdalmára. A mosolya pedig az én lelkemre.

Mindeközben szenvedtünk a hőségtől. A nyár őrült erővel tombolt. A panelben volt, amikor 35 fokot mértünk. Elviselhetetlen, ezért délutánonként, a kellemes langyos kora esti órákban, nagyival együtt elkezdtünk sétálni. Kisebb körök a ház körül, majd egyre nagyobbak a lakótelepen, manapság pedig a hegyoldalra megyünk, és a Gőtés - tóhoz.  Jó volt kimozdulni. És így, szépen-lassan át is léptünk a harmadik hónapba, a mégforróbb augusztusba.

"Minden kezdet nehéz" - tartja a mondás. De ennyire??? Az első két-három hét nem úgy alakult, ahogyan azt elképzeltem, elképzeltük. Hamar kiderült, hogy Adri elég hasfájós baba, de amíg erre rájöttünk, eltelt egy gyötrelmes hét. A kicsi nagyon sokat sírt, mi pedig nem tudtuk elképzelni sem mi lehet a gond. Aztán nagy nehezen a védőnő segítségével rájöttünk: pocakfájós Adri babánk. Egy gonddal kevesebb: tornáztattuk, simogattam a pocakját, hasra fektettem, kilómétereket sétáltunk vele a szobában, hőmérőztük, vettünk cseresznyemag párnát, végül igazán az Espumisan segített. Majd megszakadt a szívem, amikor olyan fájdalmasan sírt. Bár ami azt illeti az első 2 hétben én sem voltam a helyzet magaslatán: nem ettem, nem ittam, nem volt étvágyam, a nap nagy részében együtt sírtam Adrival és azt kérdeztem: kellet ez nekem? Nem tudok segíteni rajta, biztosan nem szeret én pedig rossz anya vagyok, hogy ennyit sír a kicsi. Laci nélkül nem is tudom mit csináltam volna. Az ő töretlen ooptimizmusa, kedvessége, figyelmessége, és az irántunk érzett szeretete végül átsegített a nehézségeken. Mire 3 hét múlva visszament dolgozni, már minden rendben volt!

A hasfájáson kívül nagyobb gondot okozott nekem, leginkább lelkileg, hogy nem ment a szoptatás. A kórházban nem kaptam segítséget, és itthon fél óra próbálkozás után feladtam, mert Adri kitartóan üvöltött és nem volt türelmes. Ezért elkezdtem lefejni a tejet és először kanállal, majd cumisüvegből etettem. Szerencsére 5 héten át nagyon sok tejem volt, így nem volt gond. Adri szépen fejlődött, és ennek azért is örültem, mert amikor hazajöttünk a kórházból a doktor nénink utasításba adta, hogy 150-200gr kell híznia, mert ki volt száradva és nagyon kicsi volt a súlya. Ráadásul szigorúan 3 óránként kellett etetni Adrit, ezért mire elmúlt egy hónap, eléggé elfáradtunk mind a ketten Lacival. De megérte: kiegyensúlyozott boldog babával vágtunk neki a második hónapnak. Képek baloldalon találhatóak.

"Az apai szív remekműve a természetnek!"

                                              (Marcel Prévost)

A fenti idézet minden szava igaz az én csodálatos férjemre, aki, félretéve minden ambícióját, hogy márpedig létrehozza a családi amerikai foci csapatot, ha máshogy nem, hát pompom lányt nevel kislányából, és feleségéből -ez is több mint a semmi - könnyes szemmel ölelte volna magához elsőszülöttjét, ha a drága kincs nem az ő kezébe ürítette volna kicsi gyomra első tartalmát! Vicces lehetett, ahogy a nagy és erős apa, az arcán vad rémülettel könyörög az őt körülvevő és egyébként harsányan kacagó nővéreknek, hogy akkor most mégis mit tegyen? Ez a kis csomag, aki üvölt, teljesen szétázott a keze, lába, és nem mellékesen most tisztelte meg a nagy és büszke férfit, gyakorlatilag azonnal belopta magát az apai szívbe. Azt hiszem ekkor kezdődhetett a szerelem, ami három hónap elteltével csak erősödött Laciban. Hihetetlen, hogy Adri és ő mennyire egy hullámhosszon vannak. Nagyon örülök ennek, és ígérem a következő gyermekünkkel létrehozzuk majd a Rexking Family amerikai focicsapat alapjait! De ne rohanjunk ennyire előre!

Szóval június 20. Reggel izgatottan mentem CTG-re. Sajnos továbbra sem mozgott a kicsi. Leküldtek ultrahangra. Kiderült: nincs magzatvíz. Ez már nem játék! Nagyon ideges voltam, ráadásul majd szomjan haltam, és a gyomrom is korgott. Kint pedig 35 fokkal tombolt a nyár! Délután egy óráig megjártam a pokol összes kamráját. Féltem, és féltettem. Én nem számítok, de Adrinak ne legyen semmi baja! Végre megérkezett a nővér, és levitt a vajúdó szobába, hogy előkészítsenek a műtétre. Sajnos itt már szó sem lehetett normál szülésről, mert a kicsinek nem lett volna ereje végig csinálni az egészet! Kaptam két infúziót, antibiotikumot és aztán irány a műtő. Meglepő módon semmi rosszat nem tudok írni a császármetszésről. Nem fájt az érzéstelenítés és maga a műtét sem volt kellemetlen. De soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor a fejemhez tették a kicsit! Csodálatos érzés volt. Sírt és sírtam én is. A hideg műtő aszatlon elöntött a melegség: anya lettem! Enyém a világ legszebb kislánya, az én csodám! 13:52 perckor jött világra, 51 cm és 2520 gr-al, hatalmas élni akarással és kitartó üvöltéssel. Ja, és az Apgar tesztje 10 pontos lett! Kell ennél több? Ami ez után történt, arra már nem nagyon emlékszem. Nagyon fáradt voltam. De azt tudom, ahogy ment ki az érzéstelenítő, üvölteni tudtam volna a fájdalomtól. Ma már azonban nem is emlékszem a fájdalmakra.Csak arra a pillanatra, amikor először ölelhettem igazán magamhoz. Alig mertem megfogni a csöpp testet. Ma pedig...Hihetetlen! Még csak három hónapja történt mindez, mégis sokkal többnek tűnik! És hogy mi történt június 20. óta? Nagyon-nagyon sok minden!   

Adri 3 naposan.

Természetesen Király-lányunk közénk való megérkezése nem a születéssel kezdődött, hanem fogantatásával, ennek részletezésétől azonban most eltekintenék! Azonban a 9 hónap, ami Adri érkezését megelőzte igen izgalmasra sikeredett. Röviden álljon itt most mi is történt 2007. szeptember 30. és 2008.június 20-a között.

Adrit nagyon szerettük volna, ezért mikor a teszt pozitív lett, sírva rohantam kolléganőmhöz, Adrihoz, hogy talán végre sikerült! Természetesen ez a hír is, mint oly sok másik is a munkahelyemen ért, nem azért mintha munkamániás lennék, de valahogy mégis...

Az ifjú apajelölt öröme is határtalan volt: együtt sirtunk a Blaha Lujza tér közepén, mert persze nem tudtam kivárni, amíg gyertyafényes vacsora mellett elrebegem Lacinak: "Drágám, apa leszel"  Ehelyett sírva és remegő kézzel mutogattam neki a tesztet a két csíkkal és csak vigyorogtam mint a bolond gomba. Persze, utána még négy tesztet vettem, mert ugye: biztos, ami biztos...De szerencsére igaz volt: 9 hónap múlva anya leszek. Felfoghatatlan! Én, aki még sokszor magam is gyereknek éreztem/érzem magam! Érdekes volt, egy kis csoda indult fejlődésnek bennem. Természetesen ezek után, mindenre nagyon vigyáztam, nehogy baj legyen. Szokás szerint azt hiszem sok mindent kicsit túl aggódtam, hiába voltak mellettem tapasztalt édesanyák: anyu, Évi, Móni, nekem sikerült mindig valamit találnom, ami miatt idegeskedhettem. Na de inkább egy kis izgalom a semmiért, mint utána valami nagyobb baj! Ennek a gondolatnak a vezérfonala mentén gyakorlatilag végig izgultam a 9 hónapot, próbára téve barátaim, orvosom és fantasztikus kis családom tűrőképességét, de megérte! Azért utólag is bocsánat mindenkitől akinek volt türelme századszorra is megválaszolni a kérdéseimet és végighallgatni aggodalmaimat!

Szóval anya leszek! Előre láthatólag június 23-a volt a kiírt időpont, de én titkon reméltem, a kis jövevény születésnapi ajándék lesz édesapjának, aki június 19-én született. Hát, majdnem így lett! De addig nagyon sok minden történt. Csak vázlatpontokban a fontosabb események:

1. októberben műtötték Laci vállát: 3 csavarral rögzítették. Sajnos már a műtét előtt is táppénzen volt, utána azonban még további 5 hónapig, ami nagy terhet rótt a mindennapi megélhetésünkre. Ráadásul az év végén költözött az irodánk új helyre, és mi is új albérlet után néztünk, hogy közelebb legyünk anyuhoz, aki a mai napig is sokat segít nekünk! Szóval az új év új albérletben köszöntött minket. Laci azonban márciusig nem tudott dolgozni, ezért meg kellett húznunk a kiadásainkat. Arra azonban anyu és Laci is figyelt, hogy elég vitamint egyek, hogy a kicsi egészségesen fejlődjön!

2. Nagy élmény volt, amikor először adott érezhető jelzést a létezéséről a kis pocaklakó. Sokáig így hívtuk, mert nem tudtuk, hogy királyt hordok a szívem alatt, vagy királylányt. A neme nem is volt érdekes igazán. A lényeg: egészséges legyen! Szóval az első mozgásokat is - milyen érdekes! - a munkahelyemen, az íróasztalom mögött ülve éreztem, soha nem fogom elfelejteni: apró, de annál határozottabb rúgás. Fantasztikus volt, hogy végre nem csak ultrahangon láthatom, hanem érezhetem is, hogy velem van: velem éli a mindennapokat, része a testemnek, és lassan az életünknek is. Kis kincs, igazi ajándék! Ezek után persze még jobban izgultam, hogy minden rendben legyen vele, és hogy én se tegyek kárt ebben a csöpp életben! Mindig a testemre figyeltem, és vártam, mikor jelzi: anyu, én is itt vagyok, csak nyugi, ne idegeskedj!

3. Sokáig nem tudtuk, hogy Péter Tamás lesz, vagy Adrienn Dóra a pocaklakó, de aztán megmutatta magát, és kiderült: "Isten ajándéka" a mi kősziklánk Adrienn lesz! Az örömöm határtalan volt, Lacié is, bár az ő örömének sokáig határt szabott a tény: egyenlőre nem lesz családi amerikai foci csapata. De sebaj, majd a második, vagy a harmadik, vagy....

4. Számomra lassan teltek a hónapok. Mindig izgatottan vártam a vizsgálatokat, hogy bizonyságot nyerjek: egészségesen fejlődik Adri. Sajnos az arcát szinte egyszer sem láttuk, mert a kisasszony szégyenlősen mindig eltakarta előlünk, de sebaj, gondoltuk, legkésőbb június végén úgy is meglátjuk! Sokszor vánszorogtak a napok számomra, azt hittem már soha nem telik el a 9 hónap, azonban az utolsó hónapokban felgyorsultak az események.

5. Várandósságom 34-35. hetében derült ki, hogy fenn áll a terhességi toxémia veszélye: ez abban nyílvánult meg, hogy ödémás lett a kezem és a lábam, magas lett a vérnyomásom, és fehérje volt a vizeletemben. Mindezek miatt a tünetek miatt a 35. hét közepén bekerültem a SOTE terhes patológiájára. Azonban alig egy hét múlva kiengedtek, mondván: nincsen semmi gond. A szigorú pihenésnek köszönhetően szépen felszívódott az ödéma, és újra normális lett a vérnyomásom. Sajnos ez az állapot azonban nem tartott sokáig. A 37. heti ultrahangon még minden rendben volt, azonban ez volt az utolsó normális ultrahang eredmény. Két héttel később, a védőnő határozott utasítására (miután ismét bedagadt a kezem/lábam és a vérnyomásom is az egekbe szökött) jeleztem a kezelőorvosomnak, hogy lehet, hogy nincs minden rendben. Ez egy keddi nap volt. Szerdán találkoztam vele a kórházban, és akkor megbeszéltük, hogy csütörtökön befekszem. Ez a 39. hét vége felé történt.   

Szóval csütörtökön reggel jelentkeztem felvételre, újra a patológián. Ekkor már ideges voltam, mert a kicsi sem mozgott olyan sokat. Elküldtek ultrahangra. Itt kiderült, hogy az átlagosnál jóval kevesebb a magzatvíz mennyisége. Ráadásul a mért eredmények megegyeztek a 37. héten mértekkel, tehát 2 hét alatt nem fejlődött semmit a kicsi. Kisebb pánik lett úrrá rajtam. Innen lekerültem CTG-re. Az eredmény: elkeserítő volt: fél óra alatt semmi mozgás. Hiába ettem szőlőcukrot, édességet, semmi. A nap folyamán még 3-szor voltam CTG-n, gyakorlatilag szinte mindig ugyanaz lett az eredmény. Nagyon elszomorodtam és csak azon imádkoztam, hogy a kicsivel minden rendben legyen. Ráadásul az orvosom pénteken volt utoljára, utána egy hét szabadságra ment! Mindeközben Laci hazaszaladt és elhozta az általam megrendelt szülinapi tortát: aznap lett 33 éves! Így a szobához tartozó erkélyen, megünnepeltük az ő születésnapját is, szívünkben tele aggodalommal Adri iránt. Este beszaladt még hozzám az orvosom és kiadta az utasítást: éjféltől ne egyek és igyak semmit! Holnap szülünk! Hurrá! És ajjaj! Tehát itt a vége! Pénteken anya leszek! Vajon felkészültem én erre? Jó anya leszek? Meg tudok adni neki majd mindent amire szüksége lesz? Szeretni fog? És én szeretni fogom? Ezekkel a kérdésekkel a szívemben aludtam el, és ébredtem június 20-án reggel.

"Az embert megszülni nehéz, de jóra nevelni még nehezebb!"

                                                               (Makszim Gorkij)

A fenti idézet mintegy mottóként is szolgál a családunkban, mióta világra jött kislányunk, a legkisebb király(lány), Adri baba. Ennek az idézetnek az árnyékában elindítjuk a mai nappal blogunkat!

Kellemes szórakozást kívánunk mindenkinek, aki ellátogat blogunkra, és kíváncsiságtól hajtva betekint Király-ságunk mindennapjaiba!