"Minden kezdet nehéz" - tartja a mondás. De ennyire??? Az első két-három hét nem úgy alakult, ahogyan azt elképzeltem, elképzeltük. Hamar kiderült, hogy Adri elég hasfájós baba, de amíg erre rájöttünk, eltelt egy gyötrelmes hét. A kicsi nagyon sokat sírt, mi pedig nem tudtuk elképzelni sem mi lehet a gond. Aztán nagy nehezen a védőnő segítségével rájöttünk: pocakfájós Adri babánk. Egy gonddal kevesebb: tornáztattuk, simogattam a pocakját, hasra fektettem, kilómétereket sétáltunk vele a szobában, hőmérőztük, vettünk cseresznyemag párnát, végül igazán az Espumisan segített. Majd megszakadt a szívem, amikor olyan fájdalmasan sírt. Bár ami azt illeti az első 2 hétben én sem voltam a helyzet magaslatán: nem ettem, nem ittam, nem volt étvágyam, a nap nagy részében együtt sírtam Adrival és azt kérdeztem: kellet ez nekem? Nem tudok segíteni rajta, biztosan nem szeret én pedig rossz anya vagyok, hogy ennyit sír a kicsi. Laci nélkül nem is tudom mit csináltam volna. Az ő töretlen ooptimizmusa, kedvessége, figyelmessége, és az irántunk érzett szeretete végül átsegített a nehézségeken. Mire 3 hét múlva visszament dolgozni, már minden rendben volt!
A hasfájáson kívül nagyobb gondot okozott nekem, leginkább lelkileg, hogy nem ment a szoptatás. A kórházban nem kaptam segítséget, és itthon fél óra próbálkozás után feladtam, mert Adri kitartóan üvöltött és nem volt türelmes. Ezért elkezdtem lefejni a tejet és először kanállal, majd cumisüvegből etettem. Szerencsére 5 héten át nagyon sok tejem volt, így nem volt gond. Adri szépen fejlődött, és ennek azért is örültem, mert amikor hazajöttünk a kórházból a doktor nénink utasításba adta, hogy 150-200gr kell híznia, mert ki volt száradva és nagyon kicsi volt a súlya. Ráadásul szigorúan 3 óránként kellett etetni Adrit, ezért mire elmúlt egy hónap, eléggé elfáradtunk mind a ketten Lacival. De megérte: kiegyensúlyozott boldog babával vágtunk neki a második hónapnak. Képek baloldalon találhatóak.
