Kicsi lányunk ma megint kitett magáért! Történt ugyanis, hogy az az őrült ötletem támadt este fél hatkor, hogy megvacsorázom. Ez az étkezés eddig nem okozott fennakadást az egyébként csöppet sem egyhangú mindennapjainkban, hiszen ugyanolyan rituálé volt mint az egyébként gyakran kimaradó reggeli, vagy a siettében elfogyasztott ebéd. Csakhogy ma valami történt! Adri - gondolom megérezve a sajt, a párizsi és a semmivel össze nem téveszthető piritós illatát - miután a tálcámmal letelepedtem mellé, gondolván, mégse legyen egyedül, érdeklődve fordult felém, majd miután bemérte, honnan szállnak felé az illatok, hol a tálcámat, hol engem nézett! Aztán, miután rájött, hogy ez semmi reakciót nem vált ki belőlem, továbbra is meredten engem illetve az előttem heverő finomságokat nézve, elkezdte csurgatni a nyálát, majd, hogy biztosra menjen: cuppogott és csámcsogott. Ez volt az a pillanat, amikor nem bírtam tovább: egész nap nem sokat ettem, és úgy örültem, hogy végre nyugi van, és én is némi étekhez jutok, de NEM! Csak arra tudok gondolni, kicsi lányom milyen figyelmes, hogy vigyáz anyukája alakjára és egészségére, hogy ne egyen öt óra után. Mert ő persze ötkor evett, tehát nem lehetett éhes. Vagy mégis? Mindenestre a maradék vacsorámat összepakoltam miközben arra gondoltam: szegény lányom éhezik, éhen akar halni, én pedig csak magamra gondolok. Bűntudattól gyötörve visszaballagtam hozzá és mi fogad? Adri mosolyogva néz rám, kacsint, és boldogan fordul a játszószőnyegéről lelógó játékok felé. Nos, ezt már nem is kommentálom!
Régi szép idők, amikor még nem az én vacsimra fájt a foga...
.JPG)
