Megtépáznak a hétköznapok, a mindennapok mostanában. Nem kertelek, néha fáj az élet. Nagyon. Sokszor viharfelhők gyülekeznek felettünk, amikből nagy villámok csapnak le ránk, s ezeket sokszor őrült nagy dörgések követik. S valóban, nem szégyellem: néha szakad az eső is. Ilyenkor mindig várom, hogy kisüssön a nap és meglássam a szivárványt, hogy kapjak egy égi jelet: minden jó lesz újra. De ez most sokáig elmaradt. Csak a szürke eget kémleltem és vártam, türelmetlenül vártam, hogy meglássam a napfényt. De nem akart felragyogni...És aztán nemrég történt valami. Megszólalt mellettem az ÉLET, az én saját napsugaram és csak annyit kérdezett: "Anyu, miért vagy mindig szomorú?" És aztán sírva fakadt, és annyit kérdezett még: "Miért nem szeretitek apával egymást?"És valóban, miért nem? Valaha szerettük egymást, hiszen ennek a szerelemnek a gyümölcse állt mellettem, s a nagy, barna őzike szemekből csak úgy áradt a szorongás és a kétség: mi lesz most velünk? VELÜNK! Ő nem azt kérdezte: mi lesz velem? Ő azt kérdezte, szavak nélkül: velünk! És abban a pillanatban elszégyelltem magam. Hiszen már nem csak ÉN vagyok, és nem csak Ő van. MI vagyunk. Ezt elfelejtettük. Át kell lépnünk önmagunkon, hogy lenézve meglássuk azt, aki 4 évesen bölcsebb, jobb, érettebb, mint mi. És akire már felnézünk, mert több nálunk. Mert még van hite bennünk, hite, amit mi elvesztettünk egymásban. De meg fogjuk találni, mert 6 éve megfogadtuk: "Jóban, rosszban, egészségben, betegségben..."
"Sokkal jobban van dolga a kettőnek, hogynem az egynek, mert azoknak jó jutalmok vala az ő munkájokból.
Mert ha elesnek is, az egyik felemeli a társát. Jaj pedig az egyedülállónak, ha elesik, és nincsen, aki őt felemelje. Hogyha együtt feküsznek is ketten, megmelegszenek, az egyedülvaló pedig mimódon melegedhetik meg? Ha az egyiket megtámadja is valaki, ketten ellene állhatnak annak, és a hármas kötél nem hamar szakad el."
(Prédikátor könyve 4:9-12)
Talán a mienk sem fog elszakadni többet...
