Király-ságunk mindennapjai

Ez a bejegyzés kívételesen nem Adriról szól, aki egyébként jól van, nagyon eleven, nagyon tündéri, hanem rólunk, a családról, az emberségről. Igazán a fájdalmamat szeretném csak kiírni magamból. Erre is jó ez a blog. Elég régóta élek albérletben, pont idén 8 éve. Azért kellett mindennek így történnie, mert 8 évvel ezelőtt az édesapám, aki ezt a titulust már nagyon régóta nem érdemli meg, eladta a fejem fölül a lakásomat. Röviden: nagypapám után megörököltem az ő Forgách utcai 1 szobás lakását. Még fürdőszoba sem volt benne, de én nagyon szerettem, sok emlék fűzött hozzá, a nagypapámat pedig nagyon szerettem. Végrendelet nem volt, mert apám megígérte nagypapámnak, hogy átiratja majd rám, mert neki úgy is lesz még két lakása a nagymamám után, és egyébként is gyűlölte azt a lakást. Hittem neki, ahogy papi is hitt benne, hogy így lesz. A valóság keserű kiábrándulás lett. Én beköltöztem a lakásba, hitelt vettem fel, korszerűsítettem, fürdőszobát csináltattam, miközben péntektől vasárnapig 30 órát dolgoztam, hétfőtől csütörtökig pedig egyetemre jártam. Nem sürgettem az átírást, nem gondoltam semmi rosszra. Mígnem egyik nap, késő este felhívott az öcsém, hogy tájékoztasson: az apám titokban meghirdette a lakást. Fel sem fogtam, hogy ez megtörténhet. Megtörtént. Eladta több mint 6 millió forintért, amiből én egy fillért sem kaptam, és ha nincs a nagybátyám nem tudom mi lett volna. Az ő segítségével találtam albérletet és azóta is így élek, csak most már Adrival és Lacival. Az apámmal megszakítottam minden kapcsolatot. Az élettől aztán kaptunk egy újabb esélyt. Nagymamám márciusban elment. Ő írt végrendeletet, melyben a zugligeti 53 négyzetméteres lakást és 3,1 millió forintot apámra hagyott, a 43 négyzetméteres Szabadság-hegyi lakást pedig édesanyámra. Olyan boldogok voltunk, hogy vége a nélkülözésnek, végre saját otthonunk lesz, Adrinak lesz külön szobája és gyönyörű környezetben nevelkedhet. De jött az újabb pofon: apám megtámadja a végrendeletet. Nem fogadja el, mert úgy gondolja, nagyanyám befolyás alatt írta végakaratát. Ez őrület. Nekem pedig csak egy kérdésem van: miért??? Miért kell a saját apámnak ezt tennie velünk? Miért fordul a saját vérem ellenem? Miért kapok sokkal több szeretetet vad idegen emberektől, mint a saját apámtól? A kérdés talán költői, a valóság azonban nagyon is elevenen érint, pokolian fáj és megőrjít a sok miért, és az, hogy nem találok válaszokat. De a lényeg, hogy nem adom fel, hiszen családom van és Adriért mindent meg fogok tenni. Küzdeni fogok a lakásért, az otthonunkért, anyuért, papiért, a becsületért és az őszinte szeretetért. És hiszem: most győzni fogok!