Leszámítva a hasfájás okozta kellemetlenségeket, mire a második hónapba értünk, kezdtem élvezni, hogy anya vagyok. Örültem, amikor magamhoz ölelhettem a csendben pihegő még mindig apró testet, amit 9 hónapig én tápláltam, akiért annyit aggódtam, és akiért mindent megtennék. Sokáig úgy éreztem, hogy nem érdekli őt, hogy valaki lesi minden mozdulatát, nem élvezi, hogy a karjaimban van, nem érzi, hogy velünk,mellettünk biztonságban van, hiszen sokszor alig tudtam megnyugtatni, amikor csikart a pocija. De türelmesek voltunk, és meglett az eredménye: az első mosoly! Olyan gyönyörű, amikor mosolyog. Olyan hálás vagyok neki minden nyugodt percért, minden mosolyért, amikor csak szótlanul nézem, és próbálom felfogni: ő a miénk! A legjobban az éjszakákat szeretem a mai napig is. Sokszor állok a kiságya felett és hallgatom, ahogy szuszog, nézem az ütemesen fel-le mozgó hátát vagy mellkasát és hosszan magamba szippantom a finom babaillatát. Éjszaka csend van, béke és nyugalom. Másfajta csend ez, mint nappal: titokzatos, és lopott csend, az elcsent pillanatok nyugalma, amikor csak Adri és én létezünk a világban, amikor szavak nélkül beszélek hozzá, és megköszönöm neki, hogy megérkezett hozzánk.

Szerencsésnek mondhatjuk magunkat azt hiszem, mert Adri kéthónaposan már viszonylag átaludta az éjszakát, és miután a doktor nénink is megbizonyosodott arról, hogy a kicsi kezdi összeszedni magát, már nem keltettem fel éjszaka. Amikor ő kelt, akkor etettem, és ez így be is vált. A három óránkénti etetés azonban a mai napig is tart, és szerintem egy darabig még mindig így lesz! Sajnos az 5. héttől az anyatejes etetéseket ki kell egészíteni tápszerrel. Ezért kaptam hideget-meleget a barátainktól, családtól, és sokáig nagyon rosszul éreztem magam miatta. Sokat sírtam azért, hogy nincs elég tejem, mire eljutottam arra a pontra, hogy nem érdekel senki véleménye. Nem vagyok kevesebb azért mert nem tudom anyatejjel etetni a lányomat! Mindent megtettem és megteszek a mai napig is azért, hogy tejet adjak Adrinak, és szerencsére napi 200ml sikerül is biztosítanom neki, de ez nagyon kevés mennyiség, ugyanis királylányunk étvágya hatalmas, naponta 500-550 ml volt kéthónaposan! Szóval tápszer és anyatej. Cserébe sok mosoly, egyre több gügyögés, és beszélgetés az ő tündéri babanyelvén.

A második hónap végén kiderült számomra, hogy, bár egyre magabiztosabbak vagyunk Lacival, van amit soha nem fogok megszokni. Ez pedig az oltás. Reméltem, hogy különösebb probléma nélkül túl leszünk az első oltásán, aminél mi is jelen lehetünk, de nem így történt. Bár, utólag visszagondolva, engem jobban megviselt, mint Adrit. Az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy úgy éreztem: átverjük a picit. Adri aznap reggel igazi kis angyal volt. Mindenkire mosolygott és gagyogott, a doktor nénire is, aki kedvesen visszamosolygott rá, majd kegyetlen hidegvérrel beadta neki a szurit. Adri szeme kikerekedett, majd elvörösödött és valami addig sosem hallott, panaszos sírással adta a tudtunkra, hogy micsoda igazságtalanság történt vele. Én sírva öleltem magamhoz, és kértem, hogy ne haragudjon ránk, ez csak ő érte van, de nem is törődött velem. Végül az apukájánál nyugodott meg, míg én, szintén az ő vállán kisírtam magam. Szörnyű volt, de délutánra megnyugodtam teljesen. Adri is, bár a lába bedagadt és bevörösödött, de a hideg borogatás és a rengeteg puszi, gyógyír volt a fájdalmára. A mosolya pedig az én lelkemre.

Mindeközben szenvedtünk a hőségtől. A nyár őrült erővel tombolt. A panelben volt, amikor 35 fokot mértünk. Elviselhetetlen, ezért délutánonként, a kellemes langyos kora esti órákban, nagyival együtt elkezdtünk sétálni. Kisebb körök a ház körül, majd egyre nagyobbak a lakótelepen, manapság pedig a hegyoldalra megyünk, és a Gőtés - tóhoz.  Jó volt kimozdulni. És így, szépen-lassan át is léptünk a harmadik hónapba, a mégforróbb augusztusba.