Nagyon ritkán írok (eddig egyszer) ide a kicsi családunk blogjába de talán még össze tudom szedni azt a sok élményt, amit nekem ez a 17 hónap nyújtott.
Sajnos én nem tudok ott lenni minden percben a mi kis ördög lánykánk körül és megmondom őszintén néha mérges is vagyok rá, de azt mondják mások, hogy ilyenek a kicsik. Én el sem hiszem, hogy ilyenek, hiszen nekem Adrika az első gyermekem és remélem nem az utolsó. De most rátérek a lényegre. Sokat dolgozom, mert sajnos egy anyagias világban élünk.
Imádom az én két szépségemet, a kisebbik most visszaadja az anyjának azt a sok szeretetet, amit most én tőlem nem kap meg.
Adri egy eleven kisördög, láttam, ahogy elkezdett kúszni az ágyon és alig vártam, hogy felálljon. A kúszást gyorsan abba hagyta, mert rájött, hogy lassú az ő kis dolgaihoz és a család hamar „otthagyja” így egy hatalmas evolúciós ugrással már inkább a bizonytalan járást választotta, mint hogy kússzon. És itt jött a mi vesztünk, mert a tündérünk, amit csak tudott lepakolt és elkezdte felfedezni milyen „rosszaságokkal” lehet a családot felbosszantani. Persze ebbe válogatott csibészségek voltak, mint könyvespolc lepakolása( apu léccel keresztbe leszögelte), konyhaszekrény kipakolása (apu egy rudat rakott keresztbe a fogantyúkra), vagy a fehérneműs fiók kipakolása (apu egy lécet dugott a fogantyúkba). Magyarul, ahogy a kicsink fejlődött nekünk is úgy kellett találékonyabban megóvni a dolgok és persze lányunk épségét.
DE mindemellett egy tünemény tele van szeretettel, jókedvvel és egy jó marék csibészséggel.
Néha mikor valamije fáj, akkor csak az anyu a jó neki, ami nekem kicsit fáj („de hisz engem alig lát”) és néha csak az vagyok neki, aki mindig az ajtóban elköszön és már megy is valahová.
Jó volna vele lenni sokat, hogy lássam mindazt, amit az anyukája, de akkor mit eszik a mi kis szép babánk? Így majd ha nagyobb lesz, talán jobban megérti miért volt olyan keveset velem, amikor kicsi volt.
De amikor vele vagyok, akkor jókat bohóckodunk, mert rajtam lehet ugrálni, buccolni, én imádok vele csihi-puhizni. Ha este otthon vagyok, amikor lefekszik, akkor mindig a nyakamba kéredzkedik, míg anyu fürdik és csimpaszkodunk a hinta kampóján.
Imádni való, amikor bohóc fél törpe járásban vonul, és közben koncentrál vagy csak egyszerűen eszét vesztve rohangál. Ha hazaérek, már reklamál, hogy vetkőzzek le, de egy óra múlva integet, hogy pápá. Mindig tele van lila foltokkal, mint egy fiú és nem fél semmitől.
Remélem, mikor legközelebb írok, már azt tudom leírni, hogy sokat vagyok velük és nagyokat játszunk és nevetünk együtt.
