Lassan egy éve, hogy egy nagyon meleg júniusi délutánon arra készültem, hogy édesanya legyek. Emlékszem: feküdtem a vajúdó szobában, karomba az utolsó infúzióval a műtét előtt, szívemben pedig rengeteg szorongással és sok-sok reménnyel. Körülöttem mindenki rohangált, leendő anyukák vajúdtak a szomszédos ágyakon, miközben az egyik szülőszobából épp kitoltak egy nagyon sírós, új életet. Lassan toltak a műtő felé. Körülöttem már arról beszéltek a nővérek, orvosok, bábák, hogy ki hova megy a hétvégén pihennni, örültek, hogy vége a hétnek, én voltam az utolsó tervezett császáros. 13:52 perc: felsírt az én új életem. Erős, egészséges hangon, magának követelve minden figyelmet, ahogy a mai napig is teszi. Megszületett Adri és megszülettem én is: édesanya lettem. Azt hiszem nem fogtam fel akkor még ennek az egyszerű ténynek a valódi súlyát: felelősséggel tartozni valakiért, aki csak rám számíthat, akinek én vagyok a biztonság. Azonban az első átvirrasztott éjszaka után már tudtam: mostantól minden más lesz. És valóban így lett. Lassan egy éve éljük együtt a mindennapokat egyre nagyobb összhangban, harmóniában. Nehéz, szinte lehetetlen vállalkozás lenne felsorolni mi mindent történt ezalatt az idő alatt, de Te, kedves olvasó, úgy is tudsz rólunk mindent. Azért jó vissza emlékezni a kezdetekre és jó előre tekinteni a jövőbe. A legfontosabb történéseket azért mégis összeszedtem egy csokorba:
- Adri 2,5 hónapos volt, amikor először fordult a hasára a hátáról
- 1 hónappal később nyúlt a játéka után
- 4 hónapos volt, amikor megfordult hasról hátra
- január 5-én felállt a kiságyában és még azon a héten elindult négykézláb, és ülni is megtanult
- március 18-án elindult egyedül. Azóta már szalad, néha nehéz utolérni.
- és amiket hónapok óta csinál már folyamatosan: kipakolja a szekrényeket, fiókokat, lepakol a polcokról. Azonban most már helyre teszi a játékait, a különböző tárgyakat és becsukja maga után az ajtót. A Montessori-tornyot percek alatt felépíti (karikákat kell egymásra tenni egy rúdon), a képeskönyvében rámutat a madárra, kutyára, cicára, ha például megkérdezzük tőle: "Adri hol van a kutyus?" Ha kérjük tőle a játékait, egyéb dolgokat, szó nélkül oda adja, vagy oda hozza nekünk. Érti a tiltásokat, bár nem mindig fogad szót, de már tudja mit nem szabad. Jelzi, ha éhes, szomjas. Ha indulunk valahova szó nélkül hozza a cipőjét és bele is lép egyedül. Ügyesen iszik pohárból, de még csak segítséggel. Nagyon szereti a gyerekeket, kutyákat, madarakat. Nagyon szeret pancsolni: ha szólok neki, hogy "Adri, megyünk fürdeni!" már indul is a fürdőszobába, megáll a kád előtt és vár.
És még annyi mindent felsorolhatnék, de most ennyire jutott időm, mert hallom: az 1 éves csöppségem dobol az ajtón. Megérkezett.
