(Ahogy én, az apa, megéltem Adri születését)

A kezdetek

Már talán egy éve megérett bennem a gondolat, hogy apa szeretnék lenni, bár nem igazán tudtam, hogy mivel is jár majd mindez. Szóltam is róla a szerető feleségemnek, hogy mit szólna hozzá, ha lenne egy kisbabánk. Mindez szép és jó, de a további dolgokba nem igazán gondoltam bele, mert szeretek mindent akkor megoldani amikor azt kell.

Elkezdtük a tervezgetést, elmentünk az OGYEI-be, ahol különböző vizsgálatokon mentünk keresztül, mire megállapították, hogy mind a ketten egészségesek vagyunk, és készek a gyerekvállalásra. Én mindenben aktívan helyeseltem a páromnak és segítettem, amiben csak tudtam. Persze még csak tervezgettünk, minden bababoltba benéztünk, álmodoztunk, mert kézzel fogható tény még nem volt, hogy a kicsiny családunk gyarapodik, de mindennek eljön az ideje.

Kellemes őszi nap volt, és mint legtöbbször, most is mentem a párom elé a munkahelyére, hogy együtt menjünk haza.  Jött is kicsit sírós szemmel. Persze én azt hittem: megint a munkahelyén történt valami, de nem. Pityergősen mutatta a tesztet: 2 db csík volt rajta. Hirtelen boldogság, kétely, aggodalom és kíváncsiság fogott el, de aztán a boldogságtól könnyfátyolos szemmel átöleltem a kicsimet és hagytam, hagy sírjon a vállamon. Ezek után kedvesem még jó pár tesztet vett, hogy biztos legyen az eredményben. Alig vártuk, hogy elteljen az idő, amikor már az ultrahangon is láthatjuk a kis pocaklakót. Az életünk attól a pillanattól fogva, teljesen a feje tetejére állt. A párom nap, mint nap a netet böngészte, hogy mindent megtudjon a terhesség folyamatáról, és minden információt persze velem is megosztott. Ez egy idő után kicsit sok volt nekem, mert én inkább ösztönösen csinálok dolgokat. Végül eljött a nap, amikor ultrahangra mentünk, hogy megtudjuk mi újság odabent a pocakban. A doki megerősített minket abban, hogy a párom terhes és hogy jelenleg minden rendben van a kicsivel, de azért elküldte a páromat vizsgálatokra és türelemre intett minket. 

Lassan telt az idő, kicsit tehetetlennek éreztem magam, a sérülésem miatt még mindig nem tudtam dolgozni és így nem volt akkora bevételünk sem. Mindezek mellett gyakran eszembe jutott, hogy milyen is lesz, ha lesz egy gyermekünk. Fiam vagy lányom lesz? Persze míg nem tudtuk a nemét én fiút szerettem volna jobban, később úgy voltam vele: mindegy, csak egészséges legyen. Időközben pedig minden megváltozott: a párom nyűgösebb és ingerlékenyebb lett, a munkahelyi bosszúságokat is rajtam töltötte ki, közben minden internetes oldalt elolvasott és persze mindig talált valamit, amin aggódhatott. Én próbáltam nyugtatgatni, de nem nagyon sikerült. Lassan telt a 9 hónap, nagyon lassan. Mindig azt vártuk, hogy menjünk a dokihoz, hogy a felgyülemlett kérdéseket rázúdítsuk. Ő persze mindig türelmesen válaszolt. A pici pocaklakó nagyon nehezen mutatta meg mi is lesz valójában, de csak kiderült, hogy lányos apa leszek. Ekkor már nem számított, hogy lány csak az, hogy egészséges legyen.

Teltek a hónapok és én mindig azt vártam, hátha kontaktust létesít velem a lányom. Egyik nap csörgött a telefonom: a párom volt azzal a hírrel, hogy a kicsi lányom megmozdult. Alig várta, hogy hazajöjjön és én is érezzem a mocorgást. De nem akaródzott a kicsimnek velem is kommunikálni.  Aztán egy hét múlva, amikor feküdtem a párom hasán, egyszer csak hatalmas rúgást kaptam a pocakból, hogy ne nyomjam már. Boldog voltam. Szépen lassan fejlődött a pocakban a kicsi kincsünk. Gyorsan megmutatta mi az, amit nem szeret. Ilyen volt például az ultrahang vizsgálat: nem mutatott semmit magából a kicsink, sőt néha még a gépet is megrugdosta, hogy hagyják már békén.

Múltak a napok. Átestünk egy költözésen, egy lakásfelújításon, én egy munkahelyváltáson, és a párom cége is más helyre költözött. Megvettünk mindent, ami kellett a babának: kiságy, babakocsi, fürdőkád, pelenkázó, stb. Készülődtünk a kicsi érkezésére. Azonban neve még mindig nem volt a kicsinek, mert nem értettünk egyet igazán. Egyik reggel aztán úgy ébredtem, hogy mi lenne, ha Adrienn Dórának hívnánk a kicsit. Elmondtam a páromnak, ő egy kicsit gondolkozott rajta, aztán beleegyezett. Így lett a mi kicsinkből Király Adrienn Dóra.

Már a 35. hétben játunk, amikor problémák jöttek. Kiderült, hogy a párom terhességi toxémiában szenved. Be kellet feküdnie a kórházba.  Az orvosok 5 napig bent tartották, addig én munkahely és a kórház között ingáztam. Feszült voltam, hogy minden rendbe legyen mind a kettőjükkel, de aztán minden helyre jött, jót tett a pihenés nekik. Miután haza mentünk úgy döntöttünk, Timi nem dolgozik már a szülésig, csak pihen és figyel az egészségére.

A szülés

Minden rendben is volt június 18-ig. Akkor a védőnőnk közölte, hogy megint baj van, és azonnal menjünk be a kórházba.  Június 23-ra vártuk Adrit. Beszéltünk a dokinkkal és ő azt mondta, hogy 19-én reggel feküdjön be a párom és akkor mindent megbeszélünk a vizsgálatok után. Nem igazán tudtam aludni az éjszaka, reméltem, nem lesz semmi baj. Minden mozdulatát figyeltem a páromnak. Lassan jött el a reggel. A kórházban a vizsgálatokon kiderült, a mi kis Adrikánk nem fejlődött 3 hete szinte semmit, és a magzatvíz is nagyon kevés volt. A doki azt mondta, Adri előbb fog jönni a tervezett időpontnál. DE MIKOR??? Estig kért időt, hogy mindent mérlegelve megmondja nekünk. Este már nem tudtam aludni, vártam a párom hívását. Kiderült, hogy másnap szülni fogunk, de sajnos császárral. Nagyon feszült voltam, tehetetlennek éreztem magam, mert nem volt befolyásom a dolgok alakulásával kapcsolatban. Sokat gondolkoztam, minden meg van e a kicsinek, vagy mit kellet volna másképp csinálni, de ez már semmit nem számitott, csak az, hogy holnap minden rendbe legyen mind a kettő lánnyal . Ilyen lassan soha nem telt még el este, mint akkor. Az idő ólomlábakon vánszorgott, néha olyan volt mintha megállt volna. Végül csak eljött a reggel és siettem a kórházba. Olyan ideges voltam, hogy ha akkor bármi rossz történik, nem is tudom mit tettem volna. Le kellet mennünk a vajúdó szobába. Ott mindenféle folyadékot kapott a kicsim, de szegény olyan éhes és szomjas volt, és én nem tudtam mit tenni, hogy jobb legyen neki.  13:20- kor betolták a műtőbe a páromat ekkor úgy éreztem, megint lelassult az idő. Csak arra tudtam gondolni, hogy minden rendben lesz velük és komplikáció mentes lesz a műtét.  Míg várakoztam, azon tűnődtem, milyen is lesz majd Adri, mit is kell majd csinálnom vele, ha a kezembe adják. Egyszer csak meghallottam a kicsi sírását! Olyan boldogság fogott el, mint még soha: apuka lettem!  Egy-két perc és hozták is a kicsikémet. Mikor megláttam olyan kicsi volt, mint egy amerikai foci labda, és nagyon be volt csomagolva egy pokrócba. A nővérke nem igen adott időt hogy nézegessem, egyből a kezembe adta én meg bizonytalanul fogtam meg azt a kicsi törékeny csöppséget. Ő meg csak sírt és sírt. Gyorsan megkérdeztem két sírás között a nővérkét, hogy a mamája jól van és nincs semmi baj. Megnyugtattak, hogy igen, de most le kell mérni a kicsit. Abban a pillanatban megkaptam életem első baba kakiját. A nővérek meg csak mosolyogtak rajtam. Persze én meg azt sem tudtam, hogy mit is csináljak, de aztán segítettek. Visszacsomagolták a pokrócba én pedig kivittem a nagyinak is megmutatni a kis tündérkénket. Ezután már hozták is az újdonsült édesanyát, aki sírva kérdezte, tetszik-e a kicsi, én meg könnyeimmel küszködve mondtam neki, hogy olyan szétázott, de nagyon szép. Megcsókoltam és már tolták is fel az intenzív osztályra, a kicsit is elvették. Megnyugodtam, mert tudtam, innen már minden csak rajtunk múlik, és éreztem: nagyon boldogok leszünk hárman!